Az előző bejegyzésben leírtam, hogyan kerültem be a kórházba. Szóval este bementünk az ügyeletre, onnan kb fél 12-kor kerültem be az intenzív osztályra, ahol egészen vasárnap délelőttig maradhattam. Ez azért volt jó, mivel itt többnyire egyedül voltam a szobában, vagy maximum még egy ember volt mellettem. A nővéreknek is több ideje jutott foglalkozni minden egyes beteggel. Egyedüli hátrányként azt tudom csak felhozni, hogy folyamatosan rá voltam kötve az EKG gépre, így ágyhoz voltam kötve. Még jó, hogy már az első nap be lett hozva a notebookom és mobilnetet is kaptam. :) Így még az iskolai beadandóimmal is haladtam többnyire...
Jah mégegy: kaptam összesen 5 kanült a 2 kezembe, abból 2 nyoma még most - 3 és fél hónap elteltével - is látszik, persze közben is nagyon fájt, kaptam krémet is a duzzanatra. Mondta mindenki, hogy nagyon érzékeny vagyok, nah de ennyire... :)
December 5-16. közötti időszakot a belgyógyászaton töltöttem egy 3 ágyas szobában. Az esetek nagy részében hárman voltunk itt, de volt, hogy csak ketten, sőt 1 éjszakát egyedül is töltöttem a szobában.
Itt már több beteg jutott 1-1 nővérre, nem is jutott sok idő egy emberre, de azért a lehetőségekhez képest kedves és figyelmes ellátást kaptam itt is.
Hazamenetelem előtt 1-2 nappal találták ki az orvosok, hogy lehet, hogy nem is egyes típusú vagyok, hanem kettes, mivel nincsenek antitestek a szervezetemben és ez leginkább a kettes típusú cukorbetegekre jellemző, az egyesek között csak elvétve akad ilyen.
Szóval kaptam próbából gyógyszert is az inzulin mellé, hátha segít. De nem segített... így maradt az inzulin.
Ez az eljárás azért nem tetszett, mivel előtte utoljára kb. 1 héttel vettek vért, szóval előbb is megnézhették volna, hogy vannak-e antitesteim, így nem kellett volna feleslegesen plusz 1-2 napot bent lennem.
Kb. mindennap jártunk diabetológiai tanácsadásra, hogy mikre kell majd figyelnem ha kiengednek és hogyan tudok boldogulni a későbbiekben. Itt számomra sok felesleges dolgot is elmondtak, aminek közben neten utánaolvastam, de ha erre nem lett volna lehetőségem, akkor viszont fontos lett volna hogy elmondják.
Ott kaptam meg a vércukormérőmet és innentől kezdve már magamnak mértem a vércukorszintemet. Ez azért volt jó, mivel én kisebbre állítottam a tű erősségét, mint a nővérek, így kevésbé fájt a szúrás.
Az inzulint is magamnak adtam be, először nagyon fájt, de szerencsére kaptam kisebb tűt, ami bevált. Mivel kisebb volt a hasamon a zsírréteg, így az izomba ment a hosszabb tű, ami persze fáj eléggé.
A kajamennyiséggel is nagy harcokat vívtunk. 144 gramm szénhidrát volt a napi adagom, ami nekem nagyon kevésnek bizonyult. Még úgy is, hogy egész nap nem csináltam semmit. Többször kellett beszélni az orvossal, meg szólni a diabetológusnak, mire végre felemelték a kaja mennyiségét.
Megvolt minden egyéb vizsgálat is - vese, szemészet, stb. - minden rendben volt (olvasáshoz hordhatnék szemüveget, de rám van bízva a dolog), kivéve, hogy a pupillatágítótól 5 napig nem láttam rendesen. Volt hogy elveszítettem a fókuszt és nem tudtam elolvasni kisebb betűs szövegeket, később sikerült, majd újra nem. Mindemellett még az erős kórházi neonfény sem tett neki túl jót...
Azt se felejtsük el megjegyezni az étkezésnél, hogy mindhárom főétkezésnél hoztak olyan ételeket, melyekre rá volt írva, hogy a köztes étkezésekre - tízórai, uzsonna, utóvacsora - vannak kiosztva. Nekem persze nem mondták az elején, hogy ne tegyem félre ezeket az ételeket későbbre, mivel az inzulinom maximum 2 óráig hat... Hát szerintem ezek az eredmények is rásegítettek a hosszabb kórházi tartózkodásomra.
Amúgy is december 13-ra vettem meg a buszjegyet, hogy megyek haza felvételizni és zh-kat írni. Szerencsére át tudtam mindent tenni januárra, ami fontos volt, így nem maradtam le semmiről.
